MeneTrend

Amerikában a déli konyha ugyanazt a szerepet tölti be, mint nálunk a nagyi főztje. Semmiképpen sem egészséges, sőt nagyon is hízlaló, bőségesen van benne vaj, zsír, tészta, liszt, nagy cupákos húsok, és torták. Az a fajta koszt ez, amire csak nagy-nagy szeretettel szokás gondolni, az a fajta kaja, amit akkor eszik az ember, amikor teljesen elfelejti a magára kényszerített mindennapos diétás elveket vagy amikor mondjuk nincs túl jó kedve, na akkor biztos. Mert ha jól bekajálsz itt lennt délen, akkor tuti, hogy egy kicsit jobban érzed majd magad, a déli konyha ízletes, karakteres.... Felejthetetlen, de azért akár csak egy magyar sátoros lagzin, itt sem árt ha van nálad egy pár kapszula emésztőenzim, hogy egy kicsit könnyítsen rajtad..

Shawn barátom tanácsára mentem egy helyi vendéglőbe Atlantában. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hol ehetnék igazi déli kaját, akkor  gondolkodás nélkül rávágta, hogy a Mary Mac's Tearoom-ba. www.marymacs.com 

A tearoom (azaz  teaszoba) hagyományosan tulajdonképpen nem más mint egy kis étterem, ahol könnyebb fogásokat és italokat szolgálnak fel. Ez amolyan délies fehér finomkodás volt annak idején tearoom-nak nevezni az éttermeket. A Mary Mac's 1945-ben közvetlenül a háború után nyitott. A névadó hölgy, egy bizonyos Mary McKenzie, férj nélkül maradt a második világháború után. Elhatározta, hogy megáll ő a saját lábán is, és éttermet nyit, ahol majd szakácstudományát kamatoztatja majd. De akkoriban egy nő nem nyitott csak úgy éttermet, különösen nem a déli konzervatív világban. így a biztosnég kedvéért tearoom-nak nevezték. Az étterem azóta 2x is gazdát cserélt már, és büszkén őrzi hírnevét. A környéken (Dowtown Atlanta) rengeteg ilyen kis étterem volt, de mára csak ez maradt, a többi helyén irodaházak tornyai emelkednek.

Az egyik dolog amit a legjobban szeretek a Délben, az a helyi akcentus vagy nevezzük azt bátran tájszólásnak. Az átlag amerikai fejében a déli beszéd, kb. olyan mint a magyarnak a nyájas, ízes hajdúsági kiejtés. Sokan nevetségesnek tartják, és előítéletesen egyenesen sík hülyének tartják azt aki így beszél. Sajnos az USA-ban is van némi bélyeg jellege a tájszólásnak, akárcsak nálunk. Ami persze nagyon rossz. Én a magam részéről imádom. Majdnem hangfelvételt is készítettem a fekete pincér beszédjéről. A különbséget persze  csak az hallja, aki egyébként elég jól tud angolul, és egyébként csak az érti, aki nagyon jól tud angolul. Itt bizony angolosok fülelni kell. Ha nem tudod milyen akkor katt ide: www.youtube.com/watch  Ő nem más mint Paula Deen, akinek 300 mérfölddel arrébb Savannah-ban van étterme. És egyébként az USA egyik tévés sztárszakácsa...

A kaja: nem volt könnyű választani, nem reggeliztem aznap, mert tudtam, hogy ez kemény lesz. Az itallal nincs gond, egyértelmű, hogy ahogy a Steel Magnolias c. filmben mondja Dolly Parton "a dél háziborát". "would you like some ice tea, honey?  it's the housewine of the South" -mondja..  www.imdb.com/title/tt0098384/ 

Mellékelem azért a menüt is, nézzétek meg. Jól hangzanak. Sok rántott és olajban sült dolog is van, szóval nem könnyű kaja ez. www.marymacs.com/Portals/0/menus/marymacs_menu_lunch.pdf . No, de mit ettem én? Előételnek: csípős, olajban sült mocsárbogarakat, ami nem más mint Louisana rák, tartármártással. Aztán főételnek: Sertéssültet, Brunswick pörkölttel, mellé köretnek pedig: édesburgonya soufflé-t, és rántott zöld paradicsomot. A desszertnek maradt nem volt hely... bevallom. Mutatok képeket is, csak, hogy csorogjon a nyálatok. Most én is megéheztem.

     Már többször jártam az Egyesült Államokban, amikor végre eljutottam Délre is (leszámítva Floridát), mindig is izgatott az USA e vidéke. Ugyanúgy mint más, én is film és egyéb élményekből szerzett képeket őrizgettem az agyamban: tudjátok: feketék, rabszolgaság, klu-klux-klán, vidéki kúriák, nagybirtokok, stb.

Én  Georgia állam fővárosát, Atlantát céloztam meg. Az érkezés nem volt túl kellemes, nem csalódtam az amerikai nyersességben, míg egy brit határátkelőnél, az officer azt kiálltja "next please!" (a következőt kérném"), addig itt a please lemarad és belehasít a levegőbe a nagydarab (ehhez hozzá kell szokni, nagydarabból elég sok van) marcona  határőr hangja "Next!".  De ne legyünk igazságtalanok, valójában nagyon udvariasan veszi le az össze biometrikus anyagot (arc, írisz, ujjlenyomat).Megkérdezi mit keresek már megint itt, pedig már nincs vízum, mi is benne vagyunk a visa waiver-ben, ki gondolta volna, hogy ez bekövetkezik valaha. A sor baromi hosszú, nem vicc, 3 órámba telt kijutni a  reptérről, ami a Párizs-Atlanta menetidő cirka egyharmada. Töménytelen security kifelé is, még a vizemet is elveszik egy ponton, kifelé.... (nevetséges). Végre: kinnt vagyok.

Furcsák ezek az amerikai városok, leszámítva a keleti-part nagymúltú nagyvárosait, általában olyanok mint egy gigantikus falu, aminek a közepén templomtorony helyett egy csokor felhőkarcoló van, és akkor ennyi, körben meg végeláthatatlan szuburbia. (mint a Született Feleségekben). Atlanta, ennek kitűnő példája,  itt ez gyakorlatilag úgy néz ki, hogy toronyház az utca egyik oldalán, a másikon meg már kertesházak, semmi átmenet. A teraszos családi  vagy sorházak  tipikusan fából épülnek, aztán csodálkoznak ha egy kisebb hurrikán viszi az egészet. Hozzáteszem errefelé a forgószelek, nem egyszer toronyházak üveglapjait szedi le, szóval egy kis faházat kb. úgy szed szét a vihar mint egy kártya- vagy gyufavárat.

Atlanta a feketék (vagy ha igazán PC akarok lenni, afro-amerikaiak) polgárjogi küzdelmének  bölcsője. Martin Luther King is itt született. ("van egy álmom"..tudjátok). Az álom egész jól valóra vált. Az USA elnöke ma egy fekete férfi, Obama. (Bár sztem az ilyen-olyan lobbik, a republikánus demagógia egy alapvetően ostoba néptömeget hipnotizálva a végén politikai értelemben ki fogja nyírni) Olyan dolgokat láttam a tévében, hogy majdnem lementem hídba. "én nem azért élek az USA-ban, hogy minden amiben hittem, egyszer csak semmivé váljék, én nem akarom, hogy az USA kommunista országgá váljon, most szültem, és nagyon féltem a gyermekem jövőjét, nem akarom, hogy az állam gondoskodjon róla, ez nem amerikai..." ..és ezen a ponton a tyúk elsírja magát...  Azt hisztitek ez vicc, de a butaság borzalsztó nagy úr odaát.

Itt rengeteg az afro-amerikai, az utcaképet alapvetően ők határozzák meg, persze itt nincs utcán hömpölygő tömeg, mert, hogy nincs utca sem nagyon, járda meg főleg nem sok... Mindeki autóval közlekedik, még akkor is ha egyébként csináltak az olimpiára egy szuper metrót:  high-tech, igazán az, nincs összefirkálva, tiszta, mégis csak a legszegényebbek (akik azért továbbra is feketék) használják, no meg talán azok, akik a reptéren dolgoznak, hiszen oda úgy ezzel a leggyorsabb, legegyszerűbb kijutni.

A közösségi tér, tehát nem az utca, hanem a mall, a bevásárlóközpont, itt is, mint oly sokfelé az USA-ban. Gyönyörű embereket látni. Nagy öröm látni, hogy igen is, van egy kifejezetten látható nagy fekete középosztály, amelyik megengedheti magának, hogy költsön luxuscikkekre. A Louis Vuitton táskák elég menők a csini fekete csajokon. Csak úgy mint a 150 dolláros Ed HArdy pólok a pasikon...  Komolyan, a magamfajta a lelke mélyén egy kelet-európai proli srác, elkezd szorongani, hogy mi van rajta.

Ez az egyik, aztán a másik dolog, ami lépten-nyomon szembeötlő, az a túlsúly, ami óriási probléma az államokban, a kifejezetten hatalmas, a hájtól szinte mozogni is alig tudók száma igen nagy. Az obezitás járványszerű az USA-ban, és egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a magas szénhidrátbevitel hová vezet. A kaja (és nem feltétlenül csak a junk) itt egy vércukorszint-hullámvasút.

Az emberek kifejezetten kedvesek, ez persze némileg ellentmond az officerek nyersességének, de van valami őszinte báj a viselkedésükben. Nyitottság. Barátságosság, amit kifejezetten szeretek az USA-ban, mind a mai napig, az az, hogy úgy általában nagyon alacsony a szociális szorongás szintje, senki sem rökönyödik meg azon, hogy ha csak úgy hozzászól egy vadidegen. Az emberek ezt itt meg teszik, és nem nézik hülyének. Ez a szexi, bájos fekete pár, mikor meglátta a fényképezgépet a nyakamban egyszerűen megkért, hogy fotózzam le őket. Csak úgy... örömmel tettem, végre nem kellett "ellopni" a portrékat, amiket úgy szeretek csinálni. ... folyt. köv.

           Esposizione Universale Roma (EUR) ezt jelenti a mozaikszó ebben az esetben és nem az egyébként Olaszországban is használt fizetóeszközt, az eurót.  Mussolini világkiállítást álmodott az örök városba, hogy megünnepelje a fasizmus 20 éves évfordulóját. A kiállításnak 1942-ben kellett volna megnyílnia, de a háború közbeszólt. Várostervezési szempontból a cél az volt, hogy dél-nyugati irányban terjesszék ki a lakott övezetet, hogy végül egészen a tengerpartig elnyúló urbánus tér jöjjön létre.  Az EUR ma, újabb épületekkel kiegészítve a londoni Docklands-hez és a párizsi La Défense-hoz hasonló modern külvárosi üzleti negyed. 

A terület legismertebb, ikonikus épülete a "fasiszta" stílusú Palazzo della Civiltá Italiana, amit a rómaiak, csak szögletes Colosseum-nak neveztek el. A negyed egyébként soha sem készült el akkora terjdelemben ahogy eredetileg tervezték. Már a háború után meglátták a várostervezők a lehetőséget az EUR-ban, és már akkor is egy jövőbeni városon kívüli üzleti negyedet vizionáltak benne, egy olyan negyedet, amit más nagyvárosok csak évtizedekkel később kezdtek megálmodni. 

Az 1950-es és 60-as években, a befejezetlen épületeket befejezték az eredeti terveknek megfelelően. Sőt melléjük húztak egy pár újabbat is akkori kortárs stílusokban, minisztériumok, állami intézmények vannak itt.  Az EUR ma sok olasz szemében a jólét, és a pénz szinonímája. Az itt élő amerikai kolónia java része is itt lakik, mert nincs messze az óvárostól, ugyanakkor közel van a Fiumicino reptérhez is, itt sokkal jobb az infrastruktúra, az épületek újabbak és jobb állapotban vannak, és kocsival is el lehet jutni mindenhová, itt nincsenek elzárt gyalogos zónák és szűk utcák.  Sőt, a metró is kijön ide (Linea B) 

Én imádom ezt a Rómát is. A "grandeur et gloire" szinte kényszeres kifejezni akarása, (ezt jól megaszontam)  úgy tűnik a város teljes történelmén végigvonul.  Kitűnő fotótéma.

             Emlékszem, egy ifjúsági focicsapattal mentünk Brazíliába jó pár évvel ezelőtt, talán 2006 karácsonyán, hogy szurkoljunk nekik egy ifibajnokságon, forgassunk róluk no és persze Brazíliáról is. Bérelt repülőgéppel (azaz egy charter) mentünk, az út borzalmasan hosszú volt, egyrészt mert 5 órás késéssel indultunk. (ami persze nem jött olyan rosszul mégsem, mert abban a pillanatban ahogy kiszálltam a taxiból, hasított belém a rémisztő felismerés: "atyaisten az útlevelem...!" . Igen, én a tapasztalt, nagy utazó, sikeresen elkövettem ezt a a talán legostobább, "legszőkébb" tettet.. (illetve "nem-elkövettem"). Tudjátok mint az Absolutely Fabolousban, amikol indul a két tyúk Marokkóba: Patsy: -Drágám, minden megvan? Eddy: -Igen (majd távoznak az ajtón), a következő pillanatban Eddy feltépi az ajtót és visszarohan: -Money, tickets, passport!" .... Végül hajnali egy helyett, valamikor reggel ötkor felszálltunk a Travel Service gépével és irány Brazília! A gép kettő, azaz kettő leszállással tette meg az utat az Atlanti-óceán túlpartján található gigapoliszba: São Paolo-ba. Előbb tankoltunk Las Palmas-ban Gran Canarián, majd a túlpartra átérve az észak-brazíliai Fortalezában. .. Hosszú volt így:kb. 18 óra.. jaj. a végeredmény: kockás segg és sajgó derék. De így legalább a nagy bagósoknak (a stáb:) nem kellett xanax-ot szedni vagy nikotintapaszt felrakni, hogy kibírják.

Megérkezés: São-ban buszra szállás, majd a kinnti szervező még azzal szívatott minket, hogy rögtön az út után elvitt vacsorázni egy helyre, ahol kidobálták a viszonylag rossz egyen kaját (ami valami rántott hús féle volt ha jól emlékszem). Eddig nem hangzik túl jól ez a Brazíliai kaland, ugye? Na, de ekkor megtörtént a varázslat ami örökre rabul ejtett, és ha megkérdezik tőlem, (amit oly sokszor tesznek), hogy mi a kedvenc országom, hol volt a legjobb? akkor gyakorlatilag nulla hezitálás után rávágom: Brazília (de Argentína is versenyben van:). Ahogy távozunk az étteremből és a nagy buszra próbálják feleterelni  a rakoncátlan fiatalokat, egyszer csak valami ütemes ritmus üti meg a fülemet, komolyan olyan, mint ha az őserdő mélyéről szűrödne ki valami ősi törzsi szertartás hangja. Követni kezdem az ütemes dobhangot, egyre hangosabban hallom, míg végül odaérek, ahonnét kiszűrödik, egy tornacsarnokhoz, ami lehet talán az általános iskoláé, vagy csak egy helyi sportcsarnok, ami leginkább egy lepukkan tornateremhez hasonlít, őszintén szólva. És amit bennt látok, az vmi elképesztő. Egy szambaiskola gyakorol az alig 2 hónapra lévő karneválra.. az arcokon öröm, mindenki ütemesen mozog  a zeneritmusára, a dobosok arcán folyik az izzadtság, és csak a szélesre húzott örömmosoly akasztja meg a cseppeket. A hosszú lábú gyönyörű fekete nők, hatalmas afrofrzurával extatikus révületben táncolnak. Ahogy az ősi afraikai eredetű ritmusokra táncolnak, a tömeg szinte egyesül a közös örömben, amit a zene és a tánc nyújt. Nekem ez Brazília: kollektív extázis, vitalitás, az élet szeretete annak fizikai valójával együtt.. Páratlan. (jó  lenne, ha tudnám illusztrálni amit leírtam, de arról pont nincs képem, ugyanis a pillanat hevében ez nem jutott eszembe..)

             
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis halászfalu, ott ahol a  Düssel a Rajnába folyik. Sokat látott, grófókat, választófejeldelmeket, háborúkat, a nagy vezér Napóleont, és olyan nagy költőket mint Goethe vagy Heine. Bár Düsseldorf nevében még ma is falu, a valóságban egy pompás várossá nőtte ki magát. Reptere a harmadik legforgalmasabb Németországban, 77 légitársaság  180 úticéllal köti össze ezt az észak rajna vesztfáliai nagyvárost. A hajdan nehéziparáról híres Ruhr-vidék íróasztala, ahogy nevezték, ma nemzetközi jelentőségű vásárváros, a német divat fővárosa, és továbbra is fontos pénzügyi-kereskedelmi-ipari központ, ami számos külföldi nagyvállalat európai vagy németországi főhadiszállásánakad otthont. Ebből kifolyólag lakossága igencsak sokszínű, az itteniek toleránsak, és barátságosak, hogy ez mennyire így van, az rögtön kiderül. 

Düsseldorf jelentős német városként, a szövetséges bombázók egyik legfontosabb célpontja volt, a totális háborúban így természetesen nem kímélték. Ami ma látható, az szinte teljes egészében a háború utáni építészet termése. Düsseldorf nem az a német város, ami telis-tele van történelmi látnivalókkal. Bája nem is ezekben, hanem hangulatában rejlik. Persze, azért néhány érdekes látnivaló itt is van. A hangulatokról majd egy kicsit később. Menjetek le sétálni a Rajna partjára, ahol nem vicc, bárányok legelésznek. A széles üdítően zöld folyóparti park mögött található a város egyik legelegánsabb lakókerülete Lörick.  Itt ível át a Rajnán a város egyik jelképévé vált modern  Theodor-Heuss híd. A  modern építészet kedvelőinek különösen ajánlom, hogy nézzék meg a híres Gehry házakat. Az amerikai építész, mint megannyi alkotásában, itt is a ferde falakkal játszik, azt az illúziót keltve, mintha a házak épp szétcsúsznának. Düsseldorf egyike azoknak az első városoknak, ahol a folyópartot legalábbis részben visszahódították az autósoktól.  A partmenti gyorsforgalmi utakat lefedték, és így ma csak azok gyönyörködhetnek a folyóparti panorámában akik lábon járnak erre és nem 4 keréken gurulnak. 

No, de ennyit a látnivalókról. És akkor most jöjjenek azok a bizonyos hangulatok, de ehhez be kell menni a belső terekbe. Düsseldorf óvárosában több legendás hely is van, ahová mindenképp el kell menni ha az ember a városban jár!  Az egyik a város legrégebbi sörözője a Brauerei Uerige. Az Uerige sörfőzde 1862 óta létezik, tehát nemsokára a 150 éves jubileumukat ünnepelik.  Ez a régies hangulat a védjegyük: saját maguk főzik a sört, és ők is adják el. Ez egy igazán rusztikus hangulatú ház, és pont ez vonzza a vendégeket. Düsseldorfban sok piszkosul gazdag ember él: vállalkozók, topmenedzserek, kereskedők. Amikor  a kocsmában vannak, azonban ők is csak egyszerű düsseldorfi polgárok, akik egy pofa sör mellett, bárkivel elbeszélgetnek. A közösségi terek Düsseldorfban demokratikusak. Természetesen a sör, ugye mondanom sem kell, kulcsfontosságú a német kultúrkörben. A világmárkává fejlődött nagy német márkák mellett, országszerte megmaradtak a kis helyi sörfőzdék is, ahol helyben készült sört lehet fogyasztani. Ezek a sörök sokszor kifejezetten különlegesek.

A sajátos helyi jellegű alkoholos italok fogyasztásának Düsseldorfban úgy tűnik nagy hagyományai vannak. Az itteni polgárok büszkén kortyolgatják szűkebb hazájuk termékeit.  Van egy bár , ami kötelező látnivaló itt, Düsseldorfban. Egy aprócska kifejezetten rövidital fogyasztására szolgáló bárról van szó,  egy kis helység az egész. És amit inni kell az nem más, mint a Killepitsch, egy híres, gyógynövényekből készült keserűlikőr. A városi legenda szerint, a II. világháborúban, egy alkalommal amikor bombázták a várost, a gyár amerikai tulajdonosa: Mr. Bush ült az óvóhelyen, és azt javasolta, addig is amíg meg nem ölnek minket igyunk egyet! Angol-német keveréknyelven:  „until they kill us, let’s pitsch” innen a név Killerpitsch. Nagyon finom, nem túl keserű, nem túl édes, nagyon harmonikus. Sok nő is kedveli, és állítólag még gyógyhatású is. Ha valaki csak úgy kutyafuttában szeretne bedobni egy felest, annak be sem kell mennie a bárba, ugyanis az ablakon keresztül is kiszolgálnak. Kitűnő előjáték bulizáshoz,  sőt vacsorához is.  Ez egy igazi düsseldorfi hagyomány. No, persze,  a Killepitsch nem mindenkinek ízlik. 

            Ehhez a posthoz nem fogok túl sokat írni. A lényeg: Róma úgy tűnik, ma is élen jár a művészetekben. Hiszen itt ez a hagyomány, gondoljatok csak bele, amikor a barokk vagy az ókori csodák épültek, festmények, szobrok készültek, akkor azok a kortárs művészet legjavát jelentették... Nos, kortárs ma is van Rómában, kortárs épületben. Zaha Hadid tervezte és sztem a tőle megszokott színvonalat hozta. (az iraki tyúk egyike napjaink sztárépítészeinek, ha nem a legnagyobb, és Pestre is tervezett már egy-két dolgot, hogy mi valósul meg, vagy sem, azt nem tudom..de jót tenne már sztem Budapestnek is egy pár olyan épület amiről érdemes beszélni... )  A hely neve MAXXI Museum, a Piazza Flaminio-nál kell villamosra szállni...

Kép:

             Ugye, nem tévedek nagyon amikor azt feltételezem, hogy  valószínűleg soha nem hallottatok még Lienzről. Nincs ebben semmi szégyelni való, hiszen maga a régió is, ahol van,  viszonylag ismeretlen, nemcsak a magyarok de még sokszor az osztrák turisták előtt is. Persze ez nem feltétlenül rossz. Kelet-Tirol közel sem olyan ismert, mint Tirol többi része, nagy Tirol, de szerintem ez valahol még jó is a turistáknak, itt ugyanis soha nincsenek tömegek, ide nem ér el a tömegturizmus, és így itt tényleg lehet pihenni, ez az úticél igazán segíti a kikapcsolódást. Ide azoknak érdemes jönni, akik elsősorban pihenni, feltöltődni akarnak. Kelet-Tirol sokáig Ausztria egyik mostohagyerek volt, ami a szó legszorosabb értelmében kívül rekedt Tirol tartomány határain, amikor Olaszország megkapta Dél-Tirol-t  az első világháború után. Nem nehéz beleszeretni ebbe az osztrák kisvárosba. Kelet-Tirol fővárosa, a gyönyörű fekvésű Lienz, nem csak Ausztria legnaposabb városa, de egyben Európa egyik legszebb hegyi üdülőhelye is. A nagymúltú város az Isel folyó völgyében a Dolomitok és a Magas-Tauern tövében található. A környék mind télen, mind nyáron paradicsomi körülményeket biztosít az aktív pihenés szerelmeseinek,de azoknak is, akik csak egy kis édes semmittevésre vágynak. . A jó levegő, a természet "gyógyító ereje", és a sok napsütés egész biztosan hozzájárulnak ahhoz, hogy itt a várható átlagos élettartam messze meghaladja az osztrák átlagot.  Nem véletlen, hogy a csodás táj számos költőt, festőt, és zenészt is megihletett. Ez a  méretében pici, de gondolkodásmódjában modern és kozmopolita város,   Lienz, valóban szinte minden igényt kielégít, itt szinte mindenki jól érezheti magát: a téli sportok és a természetjárás szerelmesei éppúgy, mint a művészet és kultúra rajongói sőt,  akár a gourmet  ízvadászok és az üzleti utasok  is.

Valljuk be, egészen furcsa ötlet egy rakás rozsdás vasra turizmust építeni, pedig Németországban épp ez történt. Essen vagy helyesebben a Ruhr–vidék, idén Isztambul és Pécs mellett Európa egyik kulturális fővárosa. Míg Isztambul esetében az volt a cél, hogy egy turisztikailag rendkívül sikeres város imidzsét újabb dimenziókkal gazdagítsák, Pécsett pedig az, hogy kiemelkedjenek az ismeretlenség homályából, addig a Ruhr vidéken azt szeretnék elérni a szervezők, hogy egy magát nagyon is makacsul tartó, de rendkívül előnytelen képen változtassanak, illetve, azt hogy egy új földrajzi nevet vezesennek be a köztudata.  Állítják, hogy a Ruhr, még ha közigazgatásilag nem is, de a gyakorlatban Európa harmadik legnagyobb  városa, hiszen ebben az utakkal, autópályákkal, vasútvonalakkal behálózott egybefüggő városi övezetben, a Ruhr Metropoliszban, több mint 5 millió ember él.

Ruhr azaz, mindent beborító korom, mérgező füstöt okádó gyárkémények, környezetszennyezés, halott folyók, rozsdás gyárak, kemény és egészségtelen munkakörülmények és esetleg munkanélküliség.  Ugye, még mindig ezek jutnak legtöbbünk eszébe a német nehézipar hajdani fellegvárának neve hallatán. Pedig a mai valóság nem is lehetne távolabb ezektől. A régió névadóját, a múlt században egy koszos csatornává züllesztett Ruhr folyót péládul mára megtisztították, visszatért bele az élet, és az itt kifogott halakat is egész nyugodtan el lehet fogyasztani. A folyóparton pedig csodás természeti környezetben lehet biciklizni a vidék teljes hosszában.-magyarázta nemzetközi sajtókapcsolatokért felelős  Katharina Jarzombek.  E cikk írójának,  bár nem pecázott a Ruhr-folyónál, sőt még csak nem is biciklizitett partján, mégis az volt az érzése, hogy -a szó konkért és átvitt értelmében is- kifjezetten „zöld” környezetben van.

Az Európa Kulturális Fővárosa cím tulajdonosa formálisan Essen városa, hiszen ezt a címet 1985 óta városoknak, és nem tartományoknak vagy régióknak adományozza az Európai Unió. Persze semmi és senki sem tiltja meg, hogy egy-egy győztes település, más közeli helyszíneket is bevonjon a szervezésbe.  A Ruhr 2010 mégis egyedülálló, hiszen ez az első olyan pályázat az EKF történetében, ahol kifejezetten egy egész régió fejlesztését tűzték ki célul, ahol kifejezetten erre akarták használni a megarendezvényt. Úgy tűnik, hogy ez a terv Brüsszelben nyitott fülekre talált.  A Ruhr 2010 összefogja és egybegyúrja, a már eddig is létezett  és az új látnivalókat is, a  résztvevő 53 város kulturális intézményei mindenképp profitálnak abból, hogy egyetlen márkanév alatt hirdehetik magukat, a Ruhr 2010 katalógusában könnyebben rájuk találnak. Kitűnő példa erre az egész világon egyedül álló, unnai Nemzetközi Fényművészeti Centrum, ami egy régi sörfőzde alagsorában kapott helyet. A látogatók számának meredek emelkedéséből egyértelműen látszik, hogy most sokkal többek szereznek tudomást e különös múzeum lézetéséről, és így Unnában ebben az amúgy jelentéktelen kisvárosban, sokkal többen ismerkednek a fényművészet szürreális világával.   Itt Németországban a Ruhr vidék újradefiniálása volt a cél, az, hogy feltegyenek a képzeletbeli turisztikai térképre egy olyan térséget ami addig nem hogy a külföldiek, de még a németek fejében sem volt ott.

A projekt vezetői kommunikációjukban kezdettől fogva tudatosan elnyomják azt a tény, hogy a kulturális főváros valójában Essen. Senki sem emlegeti Essent, ehelyett a Ruhr 2010  márkanevet dobták be a köztudatba. A láthatóság elsöprő erejű, az ember bármerre jár, a Ruhr 2010 plakátok, útmenti zázslók lépten-nyomon emlékeztetik az ittenieket arra, hogy mi is folyik lakóhelyükön. És, részben ezzel is, sikerült megteremteni azt közösségi lelkesedést, ami az EKF eddigi történetében bizony sok esetben hiányzott, és ami miatt, az  utólagos szakértői elemzések sokszor elmarasztalták a szervezőket. Az emberek errefelé magukénak érzik a rendezvényt, bár az erről szóló felmérés eredményeire még várni kell, a  közhangulat mégis egyértelműen azt suggalja, hogy a Ruhr 2010-t hasznosnak és jónak tartják az itt élők.  (Az eddigi eredmények is őket igazolják egyébként, hiszen a látgatók száma már március végén elérte a 100.000-t.  És ez egész biztos, hogy többletbevételeket is generált.) A kapocs a szervezők és a lakosság között még szorosabb lett az által, hogy bizonyos projektekről,  pl. a Nordstern szénbánya műemléképületének tetejére tervezett monumentális Herkules szoborról a polgárokkal való konzultáció után döntöttek.

A Ruhr 2010 tulajdonképpen egy középtávú városfejlesztési vízió megvalósításának kezdete.  Dr. Karl Heinz Petzinka a rendezvény városfejlesztésért felelős egyik művészeti igazgatója, is azokat a projekteket emelte ki, amelyek hosszú távon is nyomot hagynak, amelyek jól definiálható módon változtatnak az itt élők életkörülményein. A Ruhr 2010 úgy tűnik, egy valóságos lórugás, hiszen ennyit ilyen rövid idő alatt talán csak akkor változott ez a környék, amikor bezárták a gyárakat.

A gyárbezárások első nagy hulláma  a 80-as években érte el a régiót.  Ez volt az az időszak, amikor a nehézipar egész Nyugat-Európában válságba került. Európaszerte munkások ezrei, sőt százezrei kerültek az utcára. A szakszervezeti ellenállás, a sztrájkok, csak némileg lassították ezt a folyamatot, de megállítani nem tudták. Duisburgban, az acélgyártás központjában például, és ez nem tévedés, a munkanélküliség akkoriban elérte a 40%-ot. És ez persze szinte azonnal felszínre hozott egy sor lappangó társadalmi problémát is .

 Történelmi távlatokban mérve, a hirtelen megváltozott helyzet okozta bénultság szerencsére nem tartott túl sokáig. A Ruhr vidék ugyanis a 90-es évek elejére már szinte teljesen kiheverte a nehézipar elvesztése okozta sokkot. A lakosság döntő többsége ma már az államigazgatásban, és a szolgáltató szektorban dolgozik. A munkanélküliek aránya a Ruhr vidéken (11.7%), ma már nem haladja meg drasztikusan a német átlagot. (8.1%)

Az emberi sorsok mellett, a sokszor csúnya, de az itt élők szívéhez közel álló épületek sorsa is kérdésessé vált. Volt gyár, amit egyszerűen leromboltak, majd eladták ócskavasnak, aztán volt olyan amit szétszereltek, elvittek Kínába, vagy Indiába, majd ott újra összeszerelték és üzembe állították őket. A többség, azonban egyszerűen ott maradt ahol volt, az enyészetnek. Az idő vasfoga közben persze elvégzte dolgát, és nem kellett hozzá sok idő, hogy újra komolyan felmerüljön a kérdés: vajon mi legyen a még megmaradt, de már réges rég bezárt a gyárak, bányák sorsa.

Duisburgban példáértékű választ adtak a kérdésre. Kétségtelen, kell némi idő, hogy az ember szoktassa szemét a rozsdás vasakhoz. De ha ez megtörtént, akkor a rozsda különbözői árnyalataiban, a részletekeben feltárul a  ipari táj szépsége. És pont ez ami miatt, létrehozták a Duisburgi Tájparkot. Egy új közösségi térrel, egy több hektáros parkkal gyarapodott a város, ami  Kiderült, hogy a régi falakon egész jó mászóparkot, az üres gáztartályt vízzel feltöltve izgalmas merülőhelyet, a régi gyárcsarnokokat kicsit kipofozva pedig érdekes, manapaság amúgy is divatos rendezvényhelyszíneket lehet létrehozni.

A több mint száz méter magas Gasometer Oberhausenben, nem más mint egy gáztartály, amiben manapság nem gázt, hanem kiállításokat tartanak. A több mint 100 méter magas gigantikus fémhenger a modern Németország egyik legkülönösebb, legizgalmasabb kiállítási tere. Ahogy azt Thomas Machoczek, az intézmény sajtósa is elmondta, ez persze azt is jelenti, hogy bizony nem könnyű feladat olyan tárlatot összeállítani, ami jól mutat benne. Idén a naprendszert bemutató kiállítással, ez különösen jól sikerült. Ahogy a Gasometerben büszkén mondják: jelenleg itt van a Föld legnagyobb holdja. A sötét térben egy a panorámalift segítségével lehet a hatalmas makettet megcsodálni. 

A rendezvény úgynevezett zászlóshajója a Zollverein szénbánya. Itt tartották januárban a nagyszabású megnyitó ünnepséget is. A 2001-ben a világörökségek listájára felvett ipari műemléket szintén felújították, a gépeket megtisztították és benn hagyták. Azt hogy hogyan működtek valaha úgy érzékeltetik, hogy néhol a megfelelő alkatrészekre rávetítik a munka egyes fázisainak képeit. Egy-egy modern kiegészítő, egy-egy mozgólépcső, néhány narancssárga neon korlát és máris van egy egészen jól kipofozott, a megszokottól merőben eltérő látványosságunk-így gondolkoztak Essenben. Bár a német EKF egyik legfontosabb célja kétségtelenül a Ruhr régió re-branding-je, ezt semmiképp sem a múlt megtagadásával próbálják meg elérni. A nehézipari örökség a rendezvény egyik legfontosabb eleme, amit nem elnyomni akarnak, hanem beépíteni egy új színesebb, több elemet magába olvasztó Ruhr imidzsbe.  Mindezt a Zollverein kitűnően példázza:  kultúra a gyárban.  A főépületben kapott helyet a régió múltját, jelenét és jövőjét bemutató vadonat új Ruhr múzeum is. 

Igazi zöld mezős beruházás, gyakorlatilag nem történt a Ruhr 2010 alkalmából sem. A projektek túlnyomó része felújítás, átalakítás, bővítés. Ilyen a nagymúltú, ámbár mégsem igazán közismert esseni Folkwang múzeum is, aminek idén adták át új modern szárnyát.   Ebből az alkalomból nem kis szerénytelenséggel:  “A világ legszebb múzeuma” címmel rendeztek egy időszaki kiállítást. A címmel akkor sem lenne semmi baj, ha egyszerű nagyképűség állna mögötte, hiszen a tárlaton valóban a XX. század legjelentősebb festőinek képeit láthatjuk.  Azonban mégsem erről van szó, hanem egy történelmi utalásról, a két világháború között ugyanis egy neves és befolyásos amerikai művészettörténész nemes egyszerűséggel így nevezte a múzeumot, akkori kollekciója alapján. Kandinsky, Van Gogh, Gaugin, Cezanne csak néhány a nevek közül, akik a 30-as években még merész újítóknak számítottak,  ma már azonban klasszikusok. A 2010-es tárlat ezt az eredeti gyűjteményt próbálja meg rekonstruálni:  a nácik által degeneráltnak nyilvánított és elkobzott majd eladott műveket múzeumközi kölcsönzések és magángyűjtők nagylelkűsége révén sikerült újra egy fedél alá hozni.

Természetesen ez csak néhány a látnivalók közül, ugyanis annyi van, hogy azokat szinte lehetetlen lenne felsorolni. Ugyanez a helyzet a programokkal is, a sok megújult intézmény és helyszín ezek ezreinek ad helyet. Herr Petzinka, az EKF kreatív igazgatója  elmondta, hogy az a bizonyos programfüzet lassan 5000 tételt tartalmaz, a “beszállító” 53 város ugyanis folyamatosan új ötletekkel áll elő. Kiemelni, méreteinél és merészségénél, fogva talán csak egy igazi megaprogramot lehetne: A nyár nagy eseménye lesz, amikor július 18-n Dortmund és Dusiburg között, 50 km hosszan lezárják majd az A40-es autópályát, hogy azon megrendezzék a világ eddig legnagyobb utcai fesztiválját!   

Strukturwandel, azaz struktúraváltás, ez olyasvalami ami a errefelé a máshol szokásosnál gyakrabban előfordul, néha akár többször is egyetlen generáció élete alatt.  Miután annak idején szenet találtak, majd beindult az acélgyártás, hirtelen  felfelé ívelt a gazdagság,  aztán az első világháború háború után a békeszerződés alapján, egy időre minden elveszett, majd, visszakerült Németországhoz, aztán egy rövid fellángolás után,  a II. háború megint mindent tönkretett, ezután az újjáépítés lázában, majd a hatvanas-hetvenes évek német gazdasági csodájának korában, megint derült volt az ég a Ruhr-vidék felett (mégha egy kicsit néha füstös is):  az itteniek életszínvonala, folyamatosan és rohamléptékben emelkedett.   Majd amikor a kitermelés gazdagságtalanná vált, az ipar összeomlott, akkor egyszer csak megint minden rosszabb lett, sokkal rosszabb. A XXI. század második évtizede azonban úgy tűnik, újra a felemelkedésé, 2010-ben, nem lebontanak, hanem építenek, nem is annyira  épüleketet (hiszen azokat inkább csak átalakítják), hanem inkább új arculatot, egy új, szebb, színesebb, jövőt, ahol nem a szénfekete, hanem a természet zöldje, és a kultúrális élet sokszínűsége a meghatározó.

Civilizáció ide vagy oda, azért még vannak olyan helyek a Földön, ahol az ökológiai gazdálkodás nem néhány egészségtudatos hippi hóbortja, hanem az élet természetes rendje. Itt nem visszatértek a biogazdálkodás premodern módszereihez, hanem még folytatják azokat. Mert, hogy a helyes útról soha sem tértek le.  Kréta szigetén, különösen a hegyekben ma is rengetegen élnek, akik életükben soha sem vagy alig fogyasztottak tartósítószerekkel, mesterséges adalékanyagokkal, színezőkkel teli feldolgozott élelmiszert.

A nénik, bácsik, de sokszor a fiatalok is maguk termelik meg a mindennapi betevőt. Saját olívaolaj, saját kenyér, saját vágásból származó hús, friss zöldség-gyümölcs: ezek tulajdonképpen teljesen megszokott dolgok errefelé. Persze van akinek ez van, van akinek az. A baráti, családi és egyéb informális kapcsolatok rendszerén keresztül folytatott csere pótolja az egyes háztartásokban fellépő hiányt.  Ha ma sok halat fogtam,  adok egyet a szomszédomnak cserébe egy fél üveg hidegen sajtolt extra szűz olívaolajért, vagy egy kis olajbogyóért-mondják az itteniek. Így nem csak mind a ketten jól járnak, de ráadásul emberi kapcsolataikat is szorosabbra fűzik:  a névtelenségbe burkolódzás és elszigelődés errefelé nem túl gyakori jelenség. Itt mindig van kihez szólni, és soha senki sincs egyedül. E kohézió egyik legkifejezőbb szimbóluma, az, hogy a görögök szigorúan „egytálból salátáznak”: a szinte minden főétkezésnél asztalra kerülő görög salátába, mindenki a saját villájával nyúl bele, és sohasem szed a saját tányérjára. Ez ugyanis, udvariatlanságnak számít.

A hagyományos görög vendégszeretet nem valamiféle üres frázis, hanem nagyon is létező valóság.  És ez a tömegturizmus szinte törvényszerű demoralizáló hatásai ellenére is lépten-nyomton megnyilvánul.  Itt főleg a tengerparttól egy kicsit távolabb, fönnt a hegyekben pl. nem gondolják, hogy a buszos csoportok elé bármit oda lehet rakni, és hogy majd egy kis paradicsomszószos spagetti vagy egy kis rántott hús megteszi. Ezzel szemben van itt is kemencében sütött házikenyér és malac, ropogós zöld olajbogyó, és isteni testes vörösbor is.

A menüsort egy fenséges krémes sütemény koronázza meg.   A hozzávalók mindehhez vagy a házigazda saját terméséből vagy a vendégház alatt 800 méteres magasságban elterülő Lasithi-fennsík valamelyik gazdaságából valók. Manapság, amikor a méregdrága bioélelmiszerek iránt egyre nagyobb a kereslet, sokszor hanzgik el a kritika: a bioélelmiszer, mint olyan az élelmiszeripar egyik legkevésbé ellenőrzött területe, és épp emiatt egyik legújabb csalása is. Nos, a víztakarékos csepegtető rendszerben öntözött háztáji kertészet itt az étterem terasza alatt található, szem előtt van. A tulajdonos állítása szerint ökológikus gazdálkodást folytat. Bár elvileg persze nem lehetetlen, mégis nehezen elképzelhető, hogy itt valamiféle sunyi permetezés vagy  műtrágyázás folyna.  Miért állítaná: végül is egy buszos kirándulásba beillesztett étkezéssel szemben egyáltalán nem elvárás, hogy ott bioalapanyagokból készült ételeket szolgáljanak fel.

A Lasithi-fennsík bukolikus nyugalma általában magával ragadja a ricsajos parti üdülőövezetekben például Herszonésszoszban „pihenő” nyaralókat.  Ha hozzáértő kíséretünk van, leginkább egy krétai vagy olyasvalaki aki évtizedek óta Krétán él, akkor olyan apró részletek is megnyílnak előttünk, amelyek egyébként sohasem. A krétai konyhában rengeteg friss „zöldséget” használnak, a  szó legszorosabb értelmében vett zöldet. A szokásos kerti salátafélék mellett, nem restellnek a természetbe sem kimenni egy kis C-vitaminért.  Számos a vadonban szabadon növő növény levelét megeszik nyersen vagy párolva, és az ízek palettáját is bővítik a természet forrásait felhasználva: vadánizs, vadkapor, vadoregánó. Csak néhány a sok közül.

A fennsíkról lefelé (vagy odafelé) az aprócska Krassiban, csak úgy mint a többi kis krétai faluban a stressz valószínűleg ismeretlen jelenség. A kutatók szerint  egész biztos, hogy a rendkívül egészséges étrend mellett, ez a derűs nyugodt életszemlélet is hozzájárul ahhoz, hogy sokáig élnek az itteniek és szépen öregszenek meg. Krétán a rák mellett, a szív és érrendszeri megbetegedések is meglepően ritkán fordulnak elő még Görögország más vidékeihez képest is.  Itt érdemes bekukkantani a helyi kafenion-ba, azaz a kávéházba, ami  fontos közösségi tér. Itt a tulajdonos családja fotóival és egyéb ereklyékkel díszítette a belsőt. Aztán térjenek be a szomszédos kocsmába is, ahol csodás házi törkölypálinkát, rakit vehetnek, akár tisztát, akár  halványvöröses árnyalatú: kávészemekkel, kakukkfűvel és fahéjjal ízesítettet. Vásárlás előtt az ingyenkóstoló természetesen jár, és akkor sincs semmi baj, ha történetesen nem vesz az ember semmit.

Egyébként lennt a  tengerparton sem olyan rossz a helyzet.  Még ott sem,  ahol a junk food fogyasztásban valahol az élen járó brit turisták tömörülnek.  Még ott sem a sültkrumpli az úr. A választékban itt is lépten-nyomon  fellelhetők a  görög specialitások: a saláták, a halak, rákok, sültek, és a mézédes bakhlava is.   És ezek legtöbbször még el sincsenek rontva . 

Ha az azonban igazán autentikus krétai  gasztronómiai élményt keres a kiváncsi utazó, akkor nem árt egy kicsit eltávolodni az üdülőhelyek konyháinak középszerűségétől.

                Wild beauty, azaz szépséges vadon vagy méginkább vad szépség: szól a Montenegrói Turisztikai Hivatal által kreált, egyébként nagyon találó szlogen. A  Kotori-öböl  pl. ilyen, az ország dél-nyugati csücskében található tájegység vitahatatlanul Montenegro egyik legszebb és legvadregényesebb vidéke. Az öbölben több kis sziget is van, ezek közül a 2 leglátványosabb a Szirti Madonna templomának mesterséges szigete és a Szent György-sziget.  

              Perast-ban lehet hajóra szállni, ha át akarunk ugrani a kis szigetre a templomhoz,  a Szt. György szigetre nincs szabad bejárás, tehát oda nem, csak a Szirti Madonnához látogathatunk el.   Ezt már csak azért is érdemes megtenni, mert a szigetről az öbölre, a szemben lévő Perast-ra és a környező hegyekre fantasztikus kilátás nyílik.  Visszatérve a partra, azért érdemes még egy kicsit sétálni az érdekes módon szinte érintetlen Perastban is, ahol úgy tűnik egy kicsit megállt az idő.... Néha-néha egy kicsit vagy jobban errefelé bizony megremeg a Föld, és ez bizony okoz némi kárt, van, hogy többet, van hogy kevesebbet, de úgy tűnik a mészkőből készült masszív házak állják a sarat.....

             A Kotori-öböl legmélyén, a nyílt tengertől mintegy 50km-es távolságban  található a nagy múltú Kotor vagy olasz nevén Cattaro városa. Kotor régi mediterrán kikötője és az azt körülvevő, a szerb Nemanjić-dinasztia által építtetett lenyűgöző városfal nagyon jó állapotban maradt fenn és az UNESCO védelmét élvezi. 1420 és 1797 között Kotor és a környéke a Velencei Köztársaság uralma alatt állt és a velencei hatás még ma is meghatározza a város építészeti képét. ... Kedvező védett geostratégiai helyzetének köszönhetően az első világháborúban Kotor az Osztrák-Magyar Haditengerészet három bázisának egyike és a könnyűcirkálókból álló osztrák Ötödik Flotta anyakikötője volt. 1979. április 15-én jelentős földrengés érte a montenegrói partvidéket, ami hozzávetőleg száz emberéletet követelt. Kotor óvárosának fele megsemmisült, a Szent Trifun-székesegyházban is károk keletkeztek. 

         Kotorból a hegyek felé vettük az utunkat, és meredeken emelkedtünk a félelmetes helyenként csak járdaszélességű szerpentines utakon, amelyeken -bár ezt nehéz elképzelni amíg nem látjuk- turistabuszok is felkapaszkodnak, sőt a néha az ellenkező irányból jövő nagy járművek össze is találkoznak.... , na ennek azért általában tolatás a vége. Ahogy egyre magasabbra emelkedünk előbb elénk tárul az öböl belső csücske, majd a földnyelven is átlátunk és belátjuk a teljes öblöt, sőt később egészen ellátni a nyílt tengerig. A látvány önmagáért beszél. Márcsak ezért is érdemes ide felkaptatni az emelkedőkön. De nekünk más célunk is volt, egy kis gasztronómiai felfedezésre indultunk. Njegus-ba, ahol isteni ,hosszú hónapokon át szárított és hamuval tartósított  sonkát lehet enni.

         Egyre többen fedezik fel, vagy fedezik fel újra ezt a csöpp kis országot.  A délszláv háború előtti Jugoszlávia délkeleti része csak négy éve szerepel a nemzetközileg is elismert független államok névsorában. Az Adria egyik gyöngyszeméről,  a kis Crna Goráról vagy ismertebb nevén Montenegróról van szó. A mindössze bő egyhatod Magyarországnyi, azaz 14.000 négyzetkilométernyi terület meglepő változatosságot mutat. Vannak itt madárvilágban gazdag, tavak és mocsarak, meredek hegyoldalak, narancsligetek,  buja mediterrán erdők és mindemellett csodás sziklás tengerpartok, a tengerparti nyaralásra vágyók legnagyobb örömére.

          A monetengrói tengerpart ahhoz már túl messze van, hogy úgyanúgy százezrek vágjanak neki kocsival az útnak Magyarországról minden évben, mint ahogy Horvátországba, viszont még nem annyira népszerű, hogy charterjáratok közlekedjenek a tengerparti üdülőhelyekre.  Ez az első osztályú adriai úticél, azonban már egy ideje, mégis viszonylag könnyen elérhető. Az ország fővárosába Podgoricába ugyanis közvetlen menetrendszerinti repülőjárat indult nemrégiben. A  part, most hogy  már elkészült, a Dinári hegyek alatt futó mintegy 5km-es alagút igazán nincs messze a fővárostól.

                Egy bő fél óra alatt először elhaladunk  a Skadari-tó mellett, majd hamarosan kiérünk a tengerpartra, ahol még a sokat látott utazó is csak ámul és bámul a táj szépségén. A kilátások montenegrói versenyében minden bizonnyal Sveti Stefan félszigete aratná le a babérokat. Az aprócska földdarabot csupán egy vékony homokpad köti a szárazföldhöz. Az egykori halászfalu XV. századi alapítói sosem gondolták volna, hogy a XX. század közepén majdnem 100 házból álló luxusapartman-komplexum épül itt. De a nyaralóövezet nem ér véget Sveti Stefan aprócska földdarabján: a szemközti parton egymás után sorakoznak a Milocer üdülőközpont vadregényes öblei luxusszállodákkal és strandokkal.

          Innen pedig már csak mindössze egy bő félórányira van Budva. Az Adria egyik legforróbb, legdivatosabb helyszínét, Budva-t nemrégiben fedezték fel maguknak a nemzetközi yachtos-hajós körök, kikötőjében rendszeresen arab sejkek, elnökök, szupersztárok hajói horgonyoznak.  Érdekesség, hogy újabban még olyan nagy szupersztárok is koncerteznek errefelé, mint pl. Madonna vagy a Rolling Stones. A csöpp kis óváros, hangulatos nyári séták helyszíne lehet.. persze a vége úgyis az, hogy az ember előbb-utóbb leül valamelyik hangulatos kávéház teraszára. Budvától tovább hajtva, elérünk a Kotori-öböl partjára. Itt, hogy némi időt spóroljunk kompra szállva juthatunk el a tengerpart egyik legszebb üdülőhelyére: Herceg Noviba.

             Ezer éve tervezem, hogy írok egy blogot, csak úgy a magam szórakoztatására, meg persze a ti szórakoztatásotokra. Szerintem tök érdekes dolgokat látok tapasztalok szerte a világban. Ezeket osztanám meg veletek. Lesz itt minden, kaja, pia, látnivalók, vicces fazonok, feelingek, ilyenek....

 Első bejegyzés:

             Elképesztő, hogy mennyi pénz van itt. Ilyen nincs is. illetve: van, hiszen látom! WASP, azaz White Anglo-Saxon Protestant krémje, legalábbis anyagi értelemben. no, ezek nyomulnak itt, golfozgatnak, nyaralgatnak, és néha élnek. Sok-sok millió dolláros házak egy valóságos buja erdőben, ahol a spanyol moha mint egy fehér selyemfüggöny lengedezik a fákon. A házak fából, érdekes, hogy itt lennt délen is imádnak fából építkezni, aztán ha jön egy hurrikán és elviszi az egészet, akkor csodálkoznak. Vicces, hogy nálunk egy faházat nem is tekintünk háznak, az max. kunyhó (legalábbis az én szótáramban) Ezek meg itt több milliórt cserélnek gazdát, dollármillókért, azaz forintszázmilliókért.

                Ja, hogy hol vagyunk? ez Hilton Head, Dél-Karolina államban. A legközelebbi igazán nagyváros: Atlanta, GA,  mintegy 4 órányi autóútra. Egy barátom él itt, őt látogatom meg. Kijött értem a reptérre, tök jó fej... Itt egy megjegyzés zárójelben: Amerika kapd be! Három órába telt mire kijutottam a reptérről. A Párizs-Atlanta repülőút 9 óra. Én értem, hogy security meg minden, meg, hogy persze végül is mégiscsak ott volt 9/11.. De ez akkor is tulzás. Konkrétan garantált bármilyen csatlakozás lekésése. Immigration (ez a 2 óra 20 perces sor, egy kézipoggyász átvilágítás, ahol kiveszik a repülőn kapott vízet, miért? ne vicceljünk már... nevetséges, majd csomagfelvétel, majd vám, majd csomagátvilágítás, a csomag elmegy, és a kijáratnál jön ki újra, de előbb el kell oda jutnod egy 10 perces vonatozással (ATL a világ egyik legforgalmasabb reptere)..  Szóval az ATL -n minimum 4 órát hagyjatok magatoknak és ne foglalkozzatok azzal, hogy mit mond a repjegyes az állítólagos minimum csatlakozási időről.  Ha beföldi járathoz csatlakozik vki, akkor az konkrétan nem is érdekel senkit, mert "ja, oda ma még van egy csomó járat ma", és az officer-ek csak szépen, nyugodtan, egy cseppet sem stresszelve, komótosan dolgoznak tovább. Amúgy kedvesek, no para. De feltesznek egy pár ostoba kérdést, még így is hogy a papíron beikszelted, hogy nem követtél el háborús bűnöket, nem vettél részt terrorakciókban, és drogos sem vagy... (na, ezt aztán meg minek? Bár itt azért más a morál, a "ne hazudj" erkölcsi parancsának itt még meglepően sokan engedelmeskednek)

          A hilton head-i, jó fej barátom saját vállakozása mellett mellékállásban, személyi asszisztense egy ingatlanos milliárdos szeretőjének. A nő(45), nem egészen mai csirke, de még mindig baromi jól néz ki, Brazíliából jött, és állítólag kurva volt. A floridai nős pasas vette neki a kísértetkastélyra emlékeztető házat, mert a nő kitalálta, hogy golfozni akar. Hilton Head pedig egy menő golfparadicsom. Nagy versenyeket is tartanak itt. Az új szenvedély tartott vagy bő fél évig, a nő most Hollywood-ban próbál szerencsét. Mindent a pasi fizet, és a havi 25.000 dolláros zsebpénzből, a csajszi soha sem jön ki, így sem.. A nőnek fogalma sincs arról, hogy kicsoda, csapong, ide kap, oda kap, a pénz szaga valószínűleg teljesen eszét vette. És talán megkockáztathatjuk, hogy nagyon boldogatalan de legalábbis elégedetlen.  Na, de nem akarok álszent lenni, a pénz  nagyon jó, a sok pénz meg mégjobb. Ettől még érezhetné jól magát,  de azért milyen igaz: "a pénz nem boldogít", és  "soha sem elég belőle" . Na, ilyen karakterek élnek itt, már nem fiatalok, de annak néznek ki. Ugye, sejtitek mire gondolok? Növekedési hormon kúrákra, plasztikai sebészekre, ráncfeltöltésekre.   Fiatalok nem igen vannak itt, illetve vannak, de  csak alkalmazotti státuszban. De ők is elég jól keresnek, itt pincérként sem lehetetlen 3-400 dolcsit megkeresni naponta. (ez az USA-ban kötelező borravalóból, jön össze) Persze hol van ez a tisztes jómód, a helikopteres, jachtos, személyi asszisztenses gazdagságtól...

              A tenger gyönyörű, hűs atlanti szél fúj, fűcsomók, hófehér homok. A múlt héten egy kisrepülőgép kényszerleszállást hajott végre a parton, megölt egy parton heverésző fekete srácot, a fülében Ipod és nem hallja a közeledő gépet.. Szar ügy. Meghalt. Szegény, komolyan. Meghalt a fehér gazdagok játszóterén. Obama Amerikájában (amit én nagyon bírok egyébként) amúgy a felszínen nincs rasszizmus, még itt sem. (az nem korrekt) Hogy a szívekben mi van, azt nem tudom, de valószínűleg ott azért van. Mindenestre a McDonald's-ból simán kitiltanak valakit egy ilyen beszólásért ("stupid black bitch").. (sztem helyesen egyébként). Ez megtörtént eset, barát mesélte...

           Shopping, shopping, shopping. Én nem akartam, de lehetetlen ellenállni. Gyerekek, hagyjátok csak a magyar kereskedőket a francba csődbe menni! Komolyan, ha egy egyéves ruhaköltést nézünk, akkor és ezt komolyan mondom, inkább röppenjetek el ide az  USA-ba (bárhová), és menjetek el egy-két outletbe, vagy akár a Saks 5th Avenue-ba, ahol hátraballagsz a "kiárusítás" részbe, akkor annyival olcsóbban jössz ki, hogy még a teljes útiköltséged is belefér.. Én azt hiszem már soha nem fogok otthon  várásolni.... Nevetséges.  Londonban pl. alapból ugyanannak a márkának a boltjában, minden ugyannyiba kerül nominálisan fontban, mint itt dollárban..Tegnapi "őrült" shopping termése kb. 20 felső (ebben Abercrombie, Tommy, Fred Perry, Ralp Laurent és hasonlók, rövid és hosszú ujjúak) mindez bő 300 dolcsiért. Klassz, ugye?  Ez van, a XXI. század Magyarországán, az ingatlant, meg a lakást leszámítva, beleértve az albérletet is, gyakorlatilag MINDEN drágább, mint itt Amerikában. (a kaja is, de legalábbis nem olcsóbb) Folyt köv. Savannah-ról.  XOXO. f