MeneTrend

Valljuk be, egészen furcsa ötlet egy rakás rozsdás vasra turizmust építeni, pedig Németországban épp ez történt. Essen vagy helyesebben a Ruhr–vidék, idén Isztambul és Pécs mellett Európa egyik kulturális fővárosa. Míg Isztambul esetében az volt a cél, hogy egy turisztikailag rendkívül sikeres város imidzsét újabb dimenziókkal gazdagítsák, Pécsett pedig az, hogy kiemelkedjenek az ismeretlenség homályából, addig a Ruhr vidéken azt szeretnék elérni a szervezők, hogy egy magát nagyon is makacsul tartó, de rendkívül előnytelen képen változtassanak, illetve, azt hogy egy új földrajzi nevet vezesennek be a köztudata.  Állítják, hogy a Ruhr, még ha közigazgatásilag nem is, de a gyakorlatban Európa harmadik legnagyobb  városa, hiszen ebben az utakkal, autópályákkal, vasútvonalakkal behálózott egybefüggő városi övezetben, a Ruhr Metropoliszban, több mint 5 millió ember él.

Ruhr azaz, mindent beborító korom, mérgező füstöt okádó gyárkémények, környezetszennyezés, halott folyók, rozsdás gyárak, kemény és egészségtelen munkakörülmények és esetleg munkanélküliség.  Ugye, még mindig ezek jutnak legtöbbünk eszébe a német nehézipar hajdani fellegvárának neve hallatán. Pedig a mai valóság nem is lehetne távolabb ezektől. A régió névadóját, a múlt században egy koszos csatornává züllesztett Ruhr folyót péládul mára megtisztították, visszatért bele az élet, és az itt kifogott halakat is egész nyugodtan el lehet fogyasztani. A folyóparton pedig csodás természeti környezetben lehet biciklizni a vidék teljes hosszában.-magyarázta nemzetközi sajtókapcsolatokért felelős  Katharina Jarzombek.  E cikk írójának,  bár nem pecázott a Ruhr-folyónál, sőt még csak nem is biciklizitett partján, mégis az volt az érzése, hogy -a szó konkért és átvitt értelmében is- kifjezetten „zöld” környezetben van.

Az Európa Kulturális Fővárosa cím tulajdonosa formálisan Essen városa, hiszen ezt a címet 1985 óta városoknak, és nem tartományoknak vagy régióknak adományozza az Európai Unió. Persze semmi és senki sem tiltja meg, hogy egy-egy győztes település, más közeli helyszíneket is bevonjon a szervezésbe.  A Ruhr 2010 mégis egyedülálló, hiszen ez az első olyan pályázat az EKF történetében, ahol kifejezetten egy egész régió fejlesztését tűzték ki célul, ahol kifejezetten erre akarták használni a megarendezvényt. Úgy tűnik, hogy ez a terv Brüsszelben nyitott fülekre talált.  A Ruhr 2010 összefogja és egybegyúrja, a már eddig is létezett  és az új látnivalókat is, a  résztvevő 53 város kulturális intézményei mindenképp profitálnak abból, hogy egyetlen márkanév alatt hirdehetik magukat, a Ruhr 2010 katalógusában könnyebben rájuk találnak. Kitűnő példa erre az egész világon egyedül álló, unnai Nemzetközi Fényművészeti Centrum, ami egy régi sörfőzde alagsorában kapott helyet. A látogatók számának meredek emelkedéséből egyértelműen látszik, hogy most sokkal többek szereznek tudomást e különös múzeum lézetéséről, és így Unnában ebben az amúgy jelentéktelen kisvárosban, sokkal többen ismerkednek a fényművészet szürreális világával.   Itt Németországban a Ruhr vidék újradefiniálása volt a cél, az, hogy feltegyenek a képzeletbeli turisztikai térképre egy olyan térséget ami addig nem hogy a külföldiek, de még a németek fejében sem volt ott.

A projekt vezetői kommunikációjukban kezdettől fogva tudatosan elnyomják azt a tény, hogy a kulturális főváros valójában Essen. Senki sem emlegeti Essent, ehelyett a Ruhr 2010  márkanevet dobták be a köztudatba. A láthatóság elsöprő erejű, az ember bármerre jár, a Ruhr 2010 plakátok, útmenti zázslók lépten-nyomon emlékeztetik az ittenieket arra, hogy mi is folyik lakóhelyükön. És, részben ezzel is, sikerült megteremteni azt közösségi lelkesedést, ami az EKF eddigi történetében bizony sok esetben hiányzott, és ami miatt, az  utólagos szakértői elemzések sokszor elmarasztalták a szervezőket. Az emberek errefelé magukénak érzik a rendezvényt, bár az erről szóló felmérés eredményeire még várni kell, a  közhangulat mégis egyértelműen azt suggalja, hogy a Ruhr 2010-t hasznosnak és jónak tartják az itt élők.  (Az eddigi eredmények is őket igazolják egyébként, hiszen a látgatók száma már március végén elérte a 100.000-t.  És ez egész biztos, hogy többletbevételeket is generált.) A kapocs a szervezők és a lakosság között még szorosabb lett az által, hogy bizonyos projektekről,  pl. a Nordstern szénbánya műemléképületének tetejére tervezett monumentális Herkules szoborról a polgárokkal való konzultáció után döntöttek.

A Ruhr 2010 tulajdonképpen egy középtávú városfejlesztési vízió megvalósításának kezdete.  Dr. Karl Heinz Petzinka a rendezvény városfejlesztésért felelős egyik művészeti igazgatója, is azokat a projekteket emelte ki, amelyek hosszú távon is nyomot hagynak, amelyek jól definiálható módon változtatnak az itt élők életkörülményein. A Ruhr 2010 úgy tűnik, egy valóságos lórugás, hiszen ennyit ilyen rövid idő alatt talán csak akkor változott ez a környék, amikor bezárták a gyárakat.

A gyárbezárások első nagy hulláma  a 80-as években érte el a régiót.  Ez volt az az időszak, amikor a nehézipar egész Nyugat-Európában válságba került. Európaszerte munkások ezrei, sőt százezrei kerültek az utcára. A szakszervezeti ellenállás, a sztrájkok, csak némileg lassították ezt a folyamatot, de megállítani nem tudták. Duisburgban, az acélgyártás központjában például, és ez nem tévedés, a munkanélküliség akkoriban elérte a 40%-ot. És ez persze szinte azonnal felszínre hozott egy sor lappangó társadalmi problémát is .

 Történelmi távlatokban mérve, a hirtelen megváltozott helyzet okozta bénultság szerencsére nem tartott túl sokáig. A Ruhr vidék ugyanis a 90-es évek elejére már szinte teljesen kiheverte a nehézipar elvesztése okozta sokkot. A lakosság döntő többsége ma már az államigazgatásban, és a szolgáltató szektorban dolgozik. A munkanélküliek aránya a Ruhr vidéken (11.7%), ma már nem haladja meg drasztikusan a német átlagot. (8.1%)

Az emberi sorsok mellett, a sokszor csúnya, de az itt élők szívéhez közel álló épületek sorsa is kérdésessé vált. Volt gyár, amit egyszerűen leromboltak, majd eladták ócskavasnak, aztán volt olyan amit szétszereltek, elvittek Kínába, vagy Indiába, majd ott újra összeszerelték és üzembe állították őket. A többség, azonban egyszerűen ott maradt ahol volt, az enyészetnek. Az idő vasfoga közben persze elvégzte dolgát, és nem kellett hozzá sok idő, hogy újra komolyan felmerüljön a kérdés: vajon mi legyen a még megmaradt, de már réges rég bezárt a gyárak, bányák sorsa.

Duisburgban példáértékű választ adtak a kérdésre. Kétségtelen, kell némi idő, hogy az ember szoktassa szemét a rozsdás vasakhoz. De ha ez megtörtént, akkor a rozsda különbözői árnyalataiban, a részletekeben feltárul a  ipari táj szépsége. És pont ez ami miatt, létrehozták a Duisburgi Tájparkot. Egy új közösségi térrel, egy több hektáros parkkal gyarapodott a város, ami  Kiderült, hogy a régi falakon egész jó mászóparkot, az üres gáztartályt vízzel feltöltve izgalmas merülőhelyet, a régi gyárcsarnokokat kicsit kipofozva pedig érdekes, manapaság amúgy is divatos rendezvényhelyszíneket lehet létrehozni.

A több mint száz méter magas Gasometer Oberhausenben, nem más mint egy gáztartály, amiben manapság nem gázt, hanem kiállításokat tartanak. A több mint 100 méter magas gigantikus fémhenger a modern Németország egyik legkülönösebb, legizgalmasabb kiállítási tere. Ahogy azt Thomas Machoczek, az intézmény sajtósa is elmondta, ez persze azt is jelenti, hogy bizony nem könnyű feladat olyan tárlatot összeállítani, ami jól mutat benne. Idén a naprendszert bemutató kiállítással, ez különösen jól sikerült. Ahogy a Gasometerben büszkén mondják: jelenleg itt van a Föld legnagyobb holdja. A sötét térben egy a panorámalift segítségével lehet a hatalmas makettet megcsodálni. 

A rendezvény úgynevezett zászlóshajója a Zollverein szénbánya. Itt tartották januárban a nagyszabású megnyitó ünnepséget is. A 2001-ben a világörökségek listájára felvett ipari műemléket szintén felújították, a gépeket megtisztították és benn hagyták. Azt hogy hogyan működtek valaha úgy érzékeltetik, hogy néhol a megfelelő alkatrészekre rávetítik a munka egyes fázisainak képeit. Egy-egy modern kiegészítő, egy-egy mozgólépcső, néhány narancssárga neon korlát és máris van egy egészen jól kipofozott, a megszokottól merőben eltérő látványosságunk-így gondolkoztak Essenben. Bár a német EKF egyik legfontosabb célja kétségtelenül a Ruhr régió re-branding-je, ezt semmiképp sem a múlt megtagadásával próbálják meg elérni. A nehézipari örökség a rendezvény egyik legfontosabb eleme, amit nem elnyomni akarnak, hanem beépíteni egy új színesebb, több elemet magába olvasztó Ruhr imidzsbe.  Mindezt a Zollverein kitűnően példázza:  kultúra a gyárban.  A főépületben kapott helyet a régió múltját, jelenét és jövőjét bemutató vadonat új Ruhr múzeum is. 

Igazi zöld mezős beruházás, gyakorlatilag nem történt a Ruhr 2010 alkalmából sem. A projektek túlnyomó része felújítás, átalakítás, bővítés. Ilyen a nagymúltú, ámbár mégsem igazán közismert esseni Folkwang múzeum is, aminek idén adták át új modern szárnyát.   Ebből az alkalomból nem kis szerénytelenséggel:  “A világ legszebb múzeuma” címmel rendeztek egy időszaki kiállítást. A címmel akkor sem lenne semmi baj, ha egyszerű nagyképűség állna mögötte, hiszen a tárlaton valóban a XX. század legjelentősebb festőinek képeit láthatjuk.  Azonban mégsem erről van szó, hanem egy történelmi utalásról, a két világháború között ugyanis egy neves és befolyásos amerikai művészettörténész nemes egyszerűséggel így nevezte a múzeumot, akkori kollekciója alapján. Kandinsky, Van Gogh, Gaugin, Cezanne csak néhány a nevek közül, akik a 30-as években még merész újítóknak számítottak,  ma már azonban klasszikusok. A 2010-es tárlat ezt az eredeti gyűjteményt próbálja meg rekonstruálni:  a nácik által degeneráltnak nyilvánított és elkobzott majd eladott műveket múzeumközi kölcsönzések és magángyűjtők nagylelkűsége révén sikerült újra egy fedél alá hozni.

Természetesen ez csak néhány a látnivalók közül, ugyanis annyi van, hogy azokat szinte lehetetlen lenne felsorolni. Ugyanez a helyzet a programokkal is, a sok megújult intézmény és helyszín ezek ezreinek ad helyet. Herr Petzinka, az EKF kreatív igazgatója  elmondta, hogy az a bizonyos programfüzet lassan 5000 tételt tartalmaz, a “beszállító” 53 város ugyanis folyamatosan új ötletekkel áll elő. Kiemelni, méreteinél és merészségénél, fogva talán csak egy igazi megaprogramot lehetne: A nyár nagy eseménye lesz, amikor július 18-n Dortmund és Dusiburg között, 50 km hosszan lezárják majd az A40-es autópályát, hogy azon megrendezzék a világ eddig legnagyobb utcai fesztiválját!   

Strukturwandel, azaz struktúraváltás, ez olyasvalami ami a errefelé a máshol szokásosnál gyakrabban előfordul, néha akár többször is egyetlen generáció élete alatt.  Miután annak idején szenet találtak, majd beindult az acélgyártás, hirtelen  felfelé ívelt a gazdagság,  aztán az első világháború háború után a békeszerződés alapján, egy időre minden elveszett, majd, visszakerült Németországhoz, aztán egy rövid fellángolás után,  a II. háború megint mindent tönkretett, ezután az újjáépítés lázában, majd a hatvanas-hetvenes évek német gazdasági csodájának korában, megint derült volt az ég a Ruhr-vidék felett (mégha egy kicsit néha füstös is):  az itteniek életszínvonala, folyamatosan és rohamléptékben emelkedett.   Majd amikor a kitermelés gazdagságtalanná vált, az ipar összeomlott, akkor egyszer csak megint minden rosszabb lett, sokkal rosszabb. A XXI. század második évtizede azonban úgy tűnik, újra a felemelkedésé, 2010-ben, nem lebontanak, hanem építenek, nem is annyira  épüleketet (hiszen azokat inkább csak átalakítják), hanem inkább új arculatot, egy új, szebb, színesebb, jövőt, ahol nem a szénfekete, hanem a természet zöldje, és a kultúrális élet sokszínűsége a meghatározó.